Mostanra sikerült eljutnom odáig, hogy leüljek és összeszedjem a gondolataimat. Először is azzal kezdeném, hogy nem tudom, hogy fog menni ez a blogolás és milyen gyakran írok majd bejegyzéseket. Majd kiderül mennyire történnek velem érdekes dolgok. Nem szeretnék túl terjedelmes sem lenni, mert nem akarok unalmassá válni a kedves olvasómnak, de most annyira sok minden történik egyszerre, hogy valószínűleg az első bejegyzéseket nem tudom majd lerövidíteni. Próbálom a legjobbat kihozni ebből is. 

Január 30, kedd

Valahol legbelül tudtam, hogy nem fog olyan simán menni az ide vezető utam. Nekem valahogy sosem szoktak úgy sikerülni a dolgok, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Próbáltam nem bevonzani és csak pozitívan gondolni rá, vagy inkább nem is gondolni rá. Hát nem jött össze a tervem, mert szinte semmi nem úgy alakult, ahogy annak alakulnia kellett volna. Az egész ott kezdődött, hogy a gépem 40 perc késéssel indult, ekkor már sejtettem, hogy a buszt le fogom késni, amire át kell szállnom Madridban, de reménykedtem, hogy azért elérem (teljesen ugyan az az érzés volt, amit a MÁV-val történő utazásimnál érzek: reménykedek, hogy behozza a késést, de aztán csak egyre több lesz...). Végre elindultunk, de jött a következő meglepetés: olyan rosszul éreztem magamat a felszállásnál, hogy utána az végig kihatot az útra és a leszállásra is. Aki ismer tudja, hogy már többször repültem és sose voltam még rosszul, de most valamiért mégis. Madridban a csomagom szerencsére hamar kijött, így azzal nem volt probléma, viszont a buszmegállót az istenért se sikerült megtalálnom, pedig ebben is jó szoktam lenni. Na nem baj, kerestem egy információs pultot, hogy megkérdezzem merre találom. Elmondta, aztán hozzá tette, de ha nem vettem meg a buszjegyet, akkor felejtsem el, mert mindig tele van. Jó, mint az őrült elindultam amerre mondta, de nem találtam. Megkérdeztem egy másik információs pultot, (hogy nehogy bénának nézzenek...) ahol tök mást mondtak mint az előző. Oké, oda is elgurultam a 32 kilós böröndjeimmel, a téli kabátommal (Madridban 17 fok volt éppen), ami már majdnem lefojt rólam és a hátizsákkal, de ott se találtam semmit. Mindenhol csak parkolót láttam és sehol egy buszmegállót. Aztán a messzi távolban észre vettem, hogy épp kanyarodik ki a körfolgalomba a buszom... Na asszem itt kezdődött el valami, de még nyugtatgattam magamat, hogy így van még 2 órám megtalálni. Közben elkezdtem a telefonomon jegyet venni, szóltam a lakás tulajdonosának, hogy később érkezem (ami még később fontos lesz), és tovább szerencsétlenkedtem a csomagjaimmal. Visszamentem a kiindulási pontra, megint kérdezősködtem, aztán megláttam a buszt a parkolóban. Odamentem és gondoltam akkor én itt várok 2 órát, amíg jön a sofőr és itt felkönyörgöm magamat. Majd jött egy férfi, aki tőlem kérdezte meg, hogy nem tudom-e hol van a salamancai buszmegálló. Itt kezdtem sejteni, hogy akkor lehet nem velem van a baj. Mondtam, hogy fogalmam sincs, nekem azt mondták itt a parkolóban, de nem látom. Ő is leült mellém várni. Aztán csatlakozott két mexikói lány, akik szintén ezt a híres buszmegállót keresték. Beszélgettünk, ettünk, vártunk. És láss csodát, végül mindenki ott kezdett el gyülekezni és kiderült, hogy a buszmegálló az maga a parkoló volt! :D A busz szuper fancy volt, tablettel az üléseken, amiken lehetett filmet nézni, zenét hallgatni, játszani. Nagyon kényelmes volt az egész út, a táj gyönyörködésében el is aludtam. Tudtam, hogy fél 8 körül kell megérkeznünk, de azt is láttam, hogy Salamanca még a közelben sincs. Igen... a busz is késett fél órát. Nem baj, végül megérkeztünk és elindultam gyalog (persze otthon már google rétképen végig jártam az útat), mert a lakás csak 10 percre van. Aha... hát ez sem jött össze, mert Salamanca egy dimbes-dombos város, így a két bőröndömmel elég nehezen haladtam felfele a lejtőnek. Ezt is valahogy végig csináltam a sok macskakő ellenére is. Majd jött az este fénypontja. Először rossz házba mentem be, aztán a jó házban meg senki sem nyitott ajtót. Írogattam és hívogattam a tulajdonost, hogy itt vagyok, de nem értem utol. Itt már kezdem meglehetősen bepánikolni. Riasztottam a családot, akik már hotelt kerestek a legrosszabb esetre. Aztán egyszer csak hív a tulajdonos, hogy ő azt hitte csak holnap jövök... Miközben egész nap irogattam neki, hogy mit mikor késtem le és ezáltal mikorra tolódik az érkezésem. Semmi gond a testvére mindjárt itt lesz. Természetesen a testvérét sem lehetett utolérni. Kész kálvária volt, de aztán megoldódott. Bejutottam. Akadt egy-két probléma a házban is, de azok már mind megoldóttak szerencsére. A szobám még nagyon üres és kopár, de majd szépen belakom és szép lesz. Négy és félév koli után ebben már van tapasztalatom. 

Január 31. és február 1.

Elkezdtem felfedezni a várost. Talán ezt jobb, ha képekben mutatom: 

Az egész belváros hangulata ilyen

 A híres Casa de las Conchas, ami a falán lévő kagylókról kapta a nevét és a Clerecía, ami régen jezsuita kolléigum volt, ma pedig a Salamancai Pápai Egyetemnek (lehet nem így kell lefordítani, de értitek) ad helyet

A Filológia Kar épülete, ahova járni fogok

...és a Filológia Karral szemben a hihetetlenül hatalmas salamancai székesegyház (erről majd írok később, mert érdekes történetek vannak róla)

Calisto és Melibea kertje, akik a spanyolok Rómeo és Júliájából, a Celestinaból, lehetnek ismerősek

A főtér a városházával