Az előző bejegyzéseimben leírt élményeket nem élhettem volna át, ha nem nyerem el a Campus Mundi ösztöndíjat és nem használok ki minden lehetőséget, ami szembe jött velem. A következőkben szeretném összeszedni, hogy mit is nyertem a Campus Mundival az ösztöndíjon kívül.

A jövőre nézve talán még nem is tudom, hogy mennyi mindent profitáltam ebből az időszakból. Az biztos, hogy egy teljesen más szemszögből látom a világot. Megtapasztalhattam azt, hogy azért máshol sem kolbászból van a kerítés, de lehet felesleges stressz és pesszimizmus nélkül élni. Most már kimerem jelenteni, hogy ez a félév volt egyetemi tanulmányaim során, amely a legtöbbet adta szakmailag. Olyan témákat, írókat, fogalmakat ismerhettem meg, amire itthon nem biztos, hogy sor került volna. Tény és való, hogy ez a félévem tényleg csak a tanulásról és a lehetőségek maximális kihasználásáról szólt és eleve motiváltan mentem oda szivacs üzemmódban. Talán mainstream ezt mondani, de tényleg azt gondolom, hogy fantasztikus tanárokkal ismerkedhettem meg, akik inspiráltak és bíztattak. Sajnos muszáj kimondani, hogy itthon az egyetemen kevesebb ilyen személyhez volt szerencsém. Kikívánkozik belőlem az is, hogy borzasztóan szerencsésnek tartom magamat, hogy átélhettem, amikor ösztöndíjasként tényleg jut szinte mindenre az ösztöndíjból és az ember feladata tényleg „csak” a tanulás. Egészen más így. Ne vegyétek panaszkodásnak, de úgy gondolom ez sokszor nincs kimondva és sokszor megkapja a mai egyetemista, hogy „csak annyi a dolgod, hogy tanulj”, de ez egyáltalán nem így van.

Szakmai eredményként értékelem azt, hogy több szakdolgozat és kutatás téma eszembe jutott a kint tanultakkal kapcsolatban. Több módszert és tanulási formát megismerhettem. Az ottani könyvtárállománynak köszönthetően nap, mint nap olyan szakirodalommal dolgozhattam, amiről itthon sokszor csak álmodunk. És végérvényesen beleszerettem a latin-amerikai irodalomba. Eddig sem volt idegen tőlem, de most egy kurzus által még inkább megértettem miért látom ennyire csodálatosnak és magával ragadónak azt a világot. Mivel itthon szinte már minden tárgyammal végeztem, így Salmancaban tényleg olyan tárgyakat vehettem fel, ami érdekel és szeretek, így jutottam közelebb Borges értelemzéséhez, a metafikcióhoz, a posztmodern irodalomhoz, a kortárs spanyol színházhoz, a detektívregényekhez, és még más számomra érdekes témához.

Személyes eredményként élem meg azt, hogy az önállóságom tovább fejlődött. Most már el tudom mondani, hogy van önbizalmam, és a döntésképtelenségem is enyhült. A nyelvi készségem és a spanyolnyelvtudásom szakmai és hétköznapi közegben is fejlődött. Eddig is talpraesett személynek tartottam magamat, de most már tényleg jöhet bármi, én megoldom. Valamint hálás vagyok azokért a barátokért is, akiket ez a félév adott nekem. Ők voltak az ottani családom és remélem életünk végéig tartani fogjuk a kapcsolatot, még ha mindenki más országban is él.

Az Erasmus, a Campus Mundi, Salamanca és az itthonról kapott támogatások nélkül a fentiek közül semmit sem érhettem volna el. Ha azon gondolkozol, hogy megpályázd-e az ösztöndíjat, azt mondom, hogy ne habozz tovább. Vágj bele, mert minden élmény, amit ott fogsz átélni Téged tesz többé. Bárcsak kötelező lenne mindenkinek!

Még mindig nem hiszem el, hogy Európa, Ázsia, Amerika után Afrikába is sikerült eljutnom. Igaz csak a csücskébe, de már az is valami. A húsvéti szünetet Marokkóban töltöttem, amit megpróbálok összefoglalni Nektek, de tudjátok, ha bővebb beszámolóra vagytok kíváncsiak akkor személyesen megtaláltok.

Hol is kezdjem?

Aki ismer azt tudja, hogy egy nyitott személyiség vagyok, minden érdekel (kivéve a kémia) és imádok kultúrákkal ismerkedni, de itt az első pár nap azért meggyűrt. Olyan szogokat éreztem, amit eddig még nem, olyan ízekkel találkoztam, amivel azelőtt sosem, és olyan színeket, formákat láttam, amit előtte csak filmekben. Szóval egy teljesen más világba csöppentem. Utoljára talán Kínában éreztem ezt az erős kultúrsokkot, amit most. Az 5 napból 2 biztosan ebben a sokkban zajlott. Persze nem rossz értelemben, csak kellet egy kis idő, hogy akklimatizálódjak.

Hogy is jutottam oda?

Salamancaból busszal indultunk éjszaka és napfelkeltére értünk Aglecirasba, ahonnan komppal hajóztunk át. A napfelkeltét a Gibraltár szomszédságában a kompról néztük végig háttérben Európával. Úgy gondolom nem minndenapi élmény volt. Az út nem volt hosszú, de éppen elég volt ahhoz, hogy ugrándozó delfineket lássunk és a vízen ringatózva aludjunk még egy picit, amíg megérkezünk Ceutába. Ceuta Spanyolország autonóm városa Afrikában és Marokkó tengerpartján helyezkedik el. Ceutából igazság szerint nem sokat láttunk, mert siettünk a határhoz, de egy kilátóhoz kimentünk és felülről azért megnéztük és próbáltuk felfogni, hogy lassan megérkezünk.

A határ átkelés nagyon lassan ment, mai napig nem tudom mire kellett annyit várni, de kb. 2 órán keresztül álldogáltunk a tűző napon mire végre átengedtek volna minket, ha Ruszkai Fruzsina nem kezd el hangosan elégedetlenkedni és nem nyittatják ki vele a bőröndjét egy "utolsó ellenőrzésre". Persze ez csak példastatuálás volt, nem tartott 2 percnél tovább és a morcos határőr is a végén elmosolyodott. Úgyhogy nyugi anya, nem volt semmi komoly. 

Végre Marokkóban!

Első útunk Tetuánba vezetett, ahol a hotelben marokkói mentateával és sütivel vártak minket. Enyhe cukorsokkot kaptunk tőle, de 4 óra alvás után talán jót is tett. Gyorsan lepakoltunk és mentünk is megismerni a várost. Először egy igazi marokkói ebéden vettünk részt, ami nagyon-nagyon finom volt, csak a gyomrom még nem volt felkészülve rá. Utána megismerkedtünk Tetuán óvárosával (medina), ami a világörökség része. Igazi labirintus, biztos nem tudtam volna visszamenni a bejárathoz és vagy 100 millió macska lakja (talán ez volt az út legfélelmetesebb pontja). Megnéztük a királyi palotát (IV. Mohamed király nyári rezidánciája itt található), a mecseteket és a fehér városrészt.

Másnap a híres és kihagyhatatlan Chefchaouenban kezdtük a napot, amit kékvárosnak is neveznek. Mit is mondhatnék? Szerintem itt meséljenek a képek helyettem. :) 

Utána Fezbe mentünk, ami az idegenvezetőnk szülővárosa, így talán ezt a várost ismertük meg legjobban. A medina itt tényleg olyan mint egy labirintus. Egyetlen szabály van: ha eltévedsz maradj ott, ahol vagy és ne próbálj egyedül kijutni. Nálunk természetesen elszakadt a csoporttól valaki, akit végül a helyiek találtak meg hosszú keresgélés után, úgyhogy a szabályt ajánlatos betartani (nem, nem én vesztem el). A medinában megtalálható mindenféle kézműves műhely, amit csak az ember el tud képzelni: tímár, szabó, szövő, szűcs, asztalos, kárpitos, ötvös, cukrász és biztos van, amit kihagytam. Szebbnél szebb szőnyegek, kendők, papucsok, ruhák, lámpáspk, teás készletek. Szépségápolás terén igazi 100%-os argán olajból készült rúzsok, krémek, testáplók, a konyhatündéreknek pedig mindenféle fűszer. Tényleg hatalmas választék, mindenből. A műhelyek előtt nézelődve néha nekem jött egy szamár vagy belém csípett egy kakas, de ezek hozzátartoznak a marokkói életérzéshez. Úgy gondolom a történetem úgy őszinte ha elmesélem, hogy azért az óvárosba belépve mindenki kapott mentaleveleket a markába, ami megmentette az életemet párszor egy-egy hirtelen jött szag után.

Utolsó állomásunk Ahila volt, ahol tevegeltünk, isteni friss tengeriherkenytűket ettünk és már tapasztaltan bevetettük magunkat utoljára a marokkói "piacozásba".

Nagyon hálás vagyok azért, hogy eljuthattam ide is. Az ember minden utazásával csak több lesz. Még januárban eszembe se jutott volna, hogy egy áprilisi reggel majd a müezzin imára hívására fogok felkelni és alig várom, hogy kisüljön a következő adag a palacsintára hajazó valamiből, amit reggelenként ettünk! Ha valaki tudja miről bezsélek, kérem írja meg mi a neve. Sajnos most kimaradt a sivatag, de következő alkalommal ott kezdem.

Sukran, masszalama! (és ennyiben nagyjából ki is fogyott az arab tudásom)

Ma Leónt mutatom be. Ez egy röbidebb poszt lesz, mert sajnos ezen a napon borzasztó rossz időnk volt, csak az utolsó 2 órára sütött ki a napocska és a nap legnagobb részét tapas bárokban tölöttük mindenféle finomságot kóstolgatva, amiről természetesen elfelejtettem képeket csinálni...

Tehát az ESN szervezésével egynapos kiránduláson vettem részt Leónban. A város első sorban történelmi és kultúrális szempontból fontos. Réges régen, az 1. században, katonai tábornak alapították a 7. légió tagjai. Később az Asturiai Spanyol Királyság, majd a Leóni Királyság fővárosa lett. A reconquista (a "visszahódítás", amikor az Ibériai-félsziget felszabadult a muszlim megszállás alól) idején pedig szintén fontos szerepe volt. Kulturájában is gazdag, igazi gasztronómiai központ, idén elnyerte a gasztronómia kulturális főváros címét. Valamint a Camino de Santiago egyik megállója, aminek a sárga jelzését meg is találtam a karedrális előtti téren, az óra alatt. Íme:

Az 1255-ben alapított katedrális itt is lenyűgöző, ugyanúgy, ahogy eddig mindig. De ez mégis valahogy tekintélyt parancsolóbb mint az eddigiek. Kinek ugrik be róla valami? Segítek, Párizs. Nos, igen, azt mondják, hogy a párizsi Notre Dame-ról mintázták. A festett üvegablakai emlékeztetnek talán legjobban a franciaországi gótikus templomokra, csak itt olyan "spanyolos". A rózsaszínes, kékes árnyalatokat itt sárgákra és piros színekre cserélték.

Innen a Plaza Mayor-ra vezetett az utunk, aminél érdekesnek találtam a reggeli és délutáni kontrasztot. Kattints a képre, és megérted miről beszélek:

A katedrálistól a sétáló utcán át a híres Casa Botines-hez juthatunk, amit maga Gaudí tervezett. Ez azért is különleges, mert Gaudí összesen 3 épületet tervezett Katalónián kívül és ezek közül az egyik ez. Persze, azért itt is meg van a katalán vonal, mert a ház egy katalán textilkereskedő család megrendelésére épült. A ház alsó részein műhely és bolt működött, a felsőbb emeleteken lakásokat adtak ki. Az építkezés kevesebb mint egy évig tartott, az akkori lakosságot ezzel teljesen sokkolva. (Bezzeg a Sagrada Familia, ami már 135 éve épül...�). Mindenki azt jósolta a városban, hogy a ház össze fog dőlni. A gyerekek még egy mondókát is kitaláltak, ami így szól: "La casa de los Botines se cae, se cae..." (A Botinék háza összedől, összedől...). Gaudí reakciója pedig csak annyi volt: "Ha így gondolják, kérem adják ezt írásba, hogy bekeretezhessem és kiakaszthassam az előszobába, ha kész az épület."

A Gaudí-ház mellett pedig egy másik fontos épület helyezkedi el, a Guzmán palota, ami sajnos zárva volt, amikor ott jártunk, de az udvarra beosontunk. Így erről nincs semmilyen érdekes történetem, csak annyit tudok, hogy a Guzmán család egy nagyon gazdag és befolyásos család volt annak idején.

A képeken nem látszik, de ezen a napon még a hó is esett... Remélem értitek miért borít ki teljesen ez a megboldonult időjárás.

A követekző napokban kicsit melegebb tájakra varázsollák Titeket, remélem velem tartotok!

Fruzsi

Hát megint eltűntem. Sajnálom. Már nem is magyárzkodok inkább, mert teljesen egyszerű a képlet: nincs időm. Most még sűrűbb lett minden, hisz a suli mellett most többet is utazgattam, így mindig van valamilyen terület, ahol utol kell érnem magamat és sajnos a fontossági sorrendben a blog eléggé hátul van. Viszont most van egy szabad estém és úgy döntöttem meg írok 3 posztot is, amit a következő 3 napban külön-külön megosztok.

Kezdjük az elsővel. Egy hónappal ezelőtt meglátogattak a testvéreim. Nagyon örültem neki, végre meg tudtam rendesen, élőben mutatni hol lakok, kik az új barátaim, milyen az életem itt. Ebben a bejegyzésben nem a salamancai napjainkat mutatom be, hanem egy szombati kirándulánsukat. Az időjárással sajnos nem volt szerencsénk, de igazság szerint amióta itt vagyok nincs szerencsém az időjárással... Salamancaban február óta szinte mindennap megdől egy hideg rekord, esik az eső folyamatosan, jön egy-egy hurrikánszerű szél vagy valami hasonló. Nagyon örülök, hogy otthon jó az idő, de ez engem itt még jobban idegesít, na de mindegy. Nem panaszkodok. De azért na... értitek.

Szóval itt volt Nóri és Sári, akikkel körbejártuk a várost és elutaztunk Segoviába, ami feltehetőleg egy kelta alapítású város és a rómaiak által épített vízvezetékéről híres. A város pontosan megőrizte latin elnevezését, ami valjuk be elég menő és Spanyolország egyik legrégebben lakott települése. Ahogy megérkeztünk rögtön az UNESCO világörögséghez vezetett az útunk, ami természetesen a turisták kedvelt helye, de nem véletlenül: ez az egyik leghosszabb fennmaradt vízvezeték, ami máig megmaradt. A középokorban is fontos szerepe volt, hisz 1474-ben itt koronázták meg Katolikus Izabellát Kasztília királynőjévé. 

Sokan is voltak, de mint 20 perccel később kiderült a tömeg a spanyol rendőrség és csendőrség tüntetésének is köszönhető volt. Ezekben a napokban Salamancaban is többször megnézhettem hogyan tüntetnek a spanyolok, úgyanis mostanában az volt a téma, hogy a katalán rendőrségnek a fizetése magasabb, mint az ország többi  tartományaiban, amit nem tartanak igazságosnak. Tehát ezt megnéztük, mert nagyon nem lehetett semerre sem mozdulni, majd elindultunk az Alcazár (erőd) felé, ami a város másik híres látnivalója. Útközben átmentünk az óvároson, ahol rengeteg gótikus épülettel találkoztunk, hangulatos spanyol utcákkal és természetesen a katedrálissal, amiről szinte lehetetlen olyan képet készíteni, ami visszaadná a valós látványt. A katedrálissal szemben található főtéren meg is álltunk egy kicsit pihenni, ebédelni, kávézni.

Majd megérkeztünk az Alcazárhoz, amely az Eresma és a Clamores folyók találkozásánál egy sziklára épült. Azt mondják még az arabok kezdték el építeni, de a XVI. századig teljesen átépült, és főként királyi székhelyként szolgált. A várban meglehetősen hűvös volt, de a kilátás kárpótolt minket. Azért egy kis szerencse mégis utolért minket és mire felértünk az erőd tornyaiba, kisütött a nap és a napsugarak társaságában folytathattuk az ámuldozást.

A napsugarak megérkezésén felbúzdulva lesétáltunk a folyó mellé, hogy egy másik szemszögből is láthassuk a várat, ami minket egy Disney-mese kastélyára emlékeztett leginkább.

Úgy gondolom egy nagyon jó nap volt, meglehetősen elfáradtunk, de örülök, hogy végül az időjárás nem riasztott el minket és láthattuk ezt a csodát is.

Először is elnézést, hogy eltűntem. Elnyeltek a mindennapok és a bolond időjárás miatt nem is teltek másról a napjaim, mint egyetemre menni, órákat hallgatni, majd haza jönni. Arról nem is beszélve, hogy itt az elmúlt napokban minden volt: 25 fokos napsütés fagyizással, majd másnap hóesés és hóember építés, követekző napokban monszunszerű eső. Hát igen.. Spanyolországban sem süt a nap mindig. Egy hét után ettől besokaltunk két barátnőmmel úgyhogy úgy döntöttünk, ha esik ha fúj, mi elmegyünk kirándulni szombaton Ávilába. És milyen jól tettük! Az előrejelzések ellenére hétágra sütött a nap, úgyhogy csodás kilátásunk volt a várfalról.

Ez a várfalon sétálgatás eltartott órákig, így a tízórainkat is a falon ettük meg magunkba szívva a D-vitamint. Később persze beborult, de szerencsére az eső elkerült minket egész nap. A városról egyébként azt kell tudni, hogy 1085-ben foglalták vissza a móroktól, ezért román stílusú falait 1090 körül kezdték elépíteni. A 88 bástyával megerősített fal körbeveszi az óvárost, a mai napig jó karbantartott, eredeti állapotban van.

A várfal után úgy döntöttünk, hogy megnézzük a fontosabb épületeket, ami nagyjából ki is teszi Ávilát, mert egy nagyon picike városról beszélünk, ami persze csodálatos kis ékszerdoboz. A következő képeken jól látszódik, hogy a város fénykora a XV-XVI. századra esik és az épületek nagy része is ekkor épült.

A kulturális program után pedig következtek a gasztronómiai élmények. Több bárba is beültünk megkóstolni a helyi borokat és tapasokat. És nem utolsó sorban a helyi édességet, amit yema de Santa Teresanak hívnak. A város híres személyisége Ávilai Szent Tereza, aki kármelita rendi római szerzetesnő volt és kolostort is alapított itt.

Mindeközben pedig megállás nélkül a szakdolgozat témámat keresem. Légyszi, ha van ötleted írj, mert lassan megőrülök. Köszi!

És megígérem mostantól tényleg tartom a heti egy bejegyzést. Előzetesként annyit mondok: tegnap megérkeztek a testvéreim, szóval nem lesz hiány a turistáskosdásban.

Besos,

Fruzsi

Nem gondoltam, hogy ez a cím ilyen hamar szerepelni fog megint az életemben. A cím magyarul úgy fordítható le, hogy a környék, ahol lakom. Azért lett nagy jelentősége számomra, mert a spanyol rövid tanítási gyakorlatom alatt ugyan ez volt a címe a témának, amit tanítottam. Akkor a Trefort környékét jártuk körbe a diákjaimmal, most pedig a spanyolországi környékemet fogom bemutatni Nektek, de kicsit rendhagyó szemszögből.

Már az első napokon feltűnt, hogy itt a graffitik is milyen igényesek és mennyi falfestmény van, minden utca mintha egy színező része lenne. A garázsokon jobbnál jobb rajzok vannak, némelyik társasház homlokzata már-már egy freskót hord magán, néha a lépcsőkön lévő alakzatok is a távolból egy képet adnak ki. Szóval az egész olyan mesés. Aztán kiderült, hogy ez a városrész, ahol lakom ez a spanyol városi művészet fellegvára. Az összes művet egy-egy kortárs művész készítette. Eléggé menő! Ami még inkább fokozzá ezt az eléggé modern (vagy legalábbis én most találkozok ilyennel először, leszámítva Budapesten az Akácfa utcát és környékét) 21. századi élményt, hogy találtam még egy aplikációt is a telefonomra, ahol minden egyes alkotás szerzőjét megnevezik és leírnak pár infót a műről, hogy például milyen anyaggal lett elkészítve, mit ábrázol, milyen díjat nyert, stb. Ami azért is meglepetés számomra, mert akarva akaratlanul, ahogy nap mint nap láttam ezeket az alkotásokat, elneveztem őket magamban, de némelyiknek az alkotója egészen más címet adott, amire én egyszer sem gondoltam. Olyan mint egy élő Dixit játék köztem és a művészek között. És arról nem is beszélve, hogy miközben elmegyek a boltba, hogy megvegyem a szokásos narancslé adagomat és a kis serrano sonkámat, tulajdonképpen egy galériában sétálgatok! Tudom, hogy ez most nagyon bölcsész és nagyon alternatív bejegyzés, de annyira szuper felfedezés számomra ez az egész, hogy muszáj volt erről külön írnom. Mutatok párat a kedvenceimből, de akit érdekel itt hagyok egy linket, ahol azt hiszem az összes fent van: https://galeriaurbanasalamanca.es/

A következő alkotás rögtön abban az utcában található, ahol lakom. Sőt, konkrétan a picinyke teraszunkkal szemben van.

Eloy Arribas: La viuda es bella 

A következő képek pedig az eddigi kedvenceim. Mindet a környező utcákban találtam. Talán az összes közül Cristina Muñoz Lázaro elefántos műve tetszik legjobban, aminek a címe is nagyon megofogott, így utólag: En este circo el llanto es silencioso canto (szabad fordításom: A zokogás halk éneklés ebben a cirkuszban).

Néha a társasházak között is felbukkan egy-egy hatalmas kép. Talán ez volt az első, ami feltűnt, amikor először mentem el a boltba, ahova azóta mindig járok. Ezt a képet pont abból az utcából fényképeztem, amerre járni szoktam, így eléggé távoli, de szerintem azért kitűnik így is. Milu Correch készítette és a Geppetto címet viseli.

És utoljára szeretném bemutatni azt a kis teret, ami körülbelül fél percre található az albérletemtől. Annyira kedves és egyedi az egész hangulata, hogy mindig magával ragad. Ha süt a nap, akkor a padon sokszor üldögölnek bácsik és beszélgetnek a politikáról vagy az unokákról. Az egyik sarkon lévő óvoda miatt pedig délutánonként gyerekzsivaj is keveredik az olykor zsörtölődő idősek hangjával. A képeken látszódik, hogy a fákat "felöltöztették" kötött pulcsiba, valamelyiken pedig még egy-egy kötött bagoly is ücsörög.

Az óvodán kívül egy általános iskola is van két utcával arrébb, aminek köszönhetően az elmúlt napokban megsokszorózódtak az egy négyzetméterre jutó kis Elzák és Annák. Nem is akármilyen aprópóból: most volt a karnevál, ami itt két napos "ünnep". Sok helyen kiadták munkaszüneti napnak, de sajnos az egyetem nem volt ilyen nagylelkű, ami miatt fel is voltak háborodva az itteni diákok. Úgy tűnik már a spanyol mentalitás sem a régi, még szerencse, hogy a sziesztát ugyan úgy megtartják mindennap. :) A Jégvarázs szereplőit este a mindenféle állat jelmezbe öltözött felnőtt váltotta fel, ami meglehetősen szürreális élményeket adott néha hazafele.

Szóval ilyen környezetben élem a mindennapjaimat. Egyik pillanatban még a középkori épületek között sétálgatok a másikban pedig már egy street art kiállításon nézelődöm. Azt hiszem nagy dózisban kapom a kultúrát.

¡Hasta luego!

Fruzsi

Élek. Pánikra semmi ok, csak eddig nem igazán volt miről írni. Viszont most....

Az utóbbi napokban csak jártam a várost és ismerkedtem vele. A belvárosban már egész jól elboldogulok Google Maps nélkül is (ami tök jó, mert elfogyott az összes mobilnetem a reptéri bénázás miatt). Sőt, már kicsit kimerészkedtem a belvároson kívülre is. Továbbra is teljesen lenyűgöz és imádok sétálgatni és nézelődni. Anyukám mindig azt meséli, hogy kiskoromban imádtam bámészkodni, hát ez megmaradt. Néha észre se veszem, hogy megállok valami előtt és csak tátott szájjal nézem, pedig elég kínos tud lenni.

Ezen kívül már voltam egy kiránduláson, amit kifejezetten külföldi diákoknak szerveztek. Igazság szerint nem volt egy nagy szám, de végre valami. A székesegyház középkori tornyait néztük meg. Ehhez tartozott egy kis kiállítás, ami elmesélte a tornyok történetét. Mint megtudtam két katedrális van: egy régi és egy új. Ehhez kapcsolódik a tornyok érdekessége is, mert a 16. század elején, amikor úgy döntettek, hogy nem elég nagy a Régi Katedrális, elkezdték közvetlenül hozzáépíteni az Újat. A régi épület harangtornyát megmagasították és a két katedrálisnak közös harangtoronya lett, így több stílus is tükröződik rajta. Az alábbi képet pedig már a katedrális teraszán készítettem, amin úgy gondolom jól látszódik, hogy míg az egyik inkább román stílusú addig a másik már gótikus. De nem szeretnék jobban belemenni az építészeti doglokba, mert sajnos nem vagyok otthon benne. Monumentális és szép, teljesen elvarázsolja az embert a látvány. A kép alig adja vissza a valóságot. 

Aztán elkezdődött a suli is...

Eléggé szerencsétlen az órarendem, ami azt jelent, hogy sok az üres járat. Például kedden két óránként van órám 11-től este 8-ig. Hétfőnként viszont egyetlen egy órám van este 7-től 9-ig. Igen.. szerintem is késő van már olyankor, de biztos ehhez is hozzá lehet szokni. Hétfő délelőtt volt egy tájékotató, amit a koordinátorok nagyon mondtak, hogy iszonyúan fontos, hogy elmenjünk. Hát elmentem, és persze kiderült, hogy az ELTE ebben is magamra hagyott, szóval tényleg iszonyú fontos volt meghallgatni. Megint elgondolkoztam azon, hogy minket direkt szivatnak otthon, amikor láttam, hogy mindenki kész kitöltött dokumentum csomagokkal jött, amit otthon kézhez kapott, hogy minél hamarabb elkezdhessék a beiratkozási procedúrát (mert ez tényleg az, itt mindent papíron és személyesen kell intézni). Ugye mondanom sem kell, hogy mi nem kaptunk semmit. De ez van. Az igazság az, hogy ez már meg sem lepett. Nem tudom miért mennek ennyire körülményesen a dolgok, de már kezdem elengedni és nem felhúzni magamat. Most a nagyon pozitív gondolkodást gyakorolom és inkább úgy fogom fel, hogy biztos az önállóságra és a lelelményességre szeretnének ezzel tanítani minket (vagy ez már naívság?!). Szóval haza jöttem és próbáltam mindent beszerezni, amit csak lehet online, hogy egyáltalán onnan induljak neki a dolgoknak, ahol más országok tanulói már a tájékoztatón voltak. Mindenközben szakadt a hó és estefele már szeles hóvihar alakult ki. Ilyen hideget idén még otthon sem tapasztaltam. Gyönyörű volt, ahogy havazott, már szinte Roxfortban éreztem magamat, de őszintén szólva most már igazán jöhetne a jó idő. A csodás kilátás az egyetem nagy terméből így nézett ki: 

Majd aznap este visszamentem az órámra, ami nagyon tetszett és úgy néz ki meg is kaptam az engedélyt, hogy járjak rá (mert vannak órák, amihez külön tanári engedély kell, de ezekkel az adminisztrációs kavarásokkal senkit nem akarok untatni, mert borzasztóan fárasztó már elmondani is). Ma három órám volt és mindegyik annyira tetszett, hogy el sem hiszem! Végre olyat tanulok, ami tényleg érdekel (csak irodalom óráim vannak hahaha) és a tanárok lelkesedése is annyira motiváló, hogy elrepül az óra. Előfordulhat, hogy ez még csak a kezdeti lelkesedésem, de akkor is egészen más, mint amit otthon tapasztalok. És most még jobban örülök, hogy neki vágtam ennek a dolognak, mert ez a felfrissülés már nagyon-nagyon kellett. Itt az órák többsége 2 órás, ami nagyon megijesztett elsőre, de ez a 2 óra spanyolosan értendő (tehát általában másfél, mert később kezdtük eddig minden alkalommal és előbb is végeztünk). Az egyetem épületei pedig szintén elragadóak. Ezekről mutatok pár képet:

Ez a kar főépülete, tiszteséges nevén, Palacio de Anaya. Itt található meg a vezetőség, a titkárság, különböző irodák, több tanári szoba és jó pár tanterem.

Ez szintén a Palacio de Anaya más szemszögből és már sötétedéskor.

Ez már egy másik épület, ami közvetlenül kapcsolódik az előzővel, Hospedería de Anaya-nak hívják. Itt van egy-két tanszéknek a helye, és ugyanúgy tanári szobákat, tantermeket lehet találni. Illetve egy nagyon fontos és emblematikus helyet találunk itt még meg: az egyetemi kávézót, aminek a neve Las Caballerizas.

Sajnos elfelejtettem képet készíteni a harmadik épületről, az Anayita-ról, de az is még a karhoz tartozik. Az nem kapcsolódik közvetlenül ehhez a 2 épülethez, a tér másik oldalán van, de körülbelül fél perc átsétálni és belülről sokkal modernebb kinézetű, mint az előzőek.  Egyébként az ő baloldali szomszédja már maga a katedrális.

Végül pedig hagyok magamról is egy képet, amit a vasárnap délutáni sétámon készítettem egy parkban (ahol senki se volt rajtam kívül, így nyugodtan tudtam szelfizgetni), hogy megnyugtassam a nagymamámat, hogy tényleg jól vagyok. Boldog névnapot Mama utólag is!

Mostanra sikerült eljutnom odáig, hogy leüljek és összeszedjem a gondolataimat. Először is azzal kezdeném, hogy nem tudom, hogy fog menni ez a blogolás és milyen gyakran írok majd bejegyzéseket. Majd kiderül mennyire történnek velem érdekes dolgok. Nem szeretnék túl terjedelmes sem lenni, mert nem akarok unalmassá válni a kedves olvasómnak, de most annyira sok minden történik egyszerre, hogy valószínűleg az első bejegyzéseket nem tudom majd lerövidíteni. Próbálom a legjobbat kihozni ebből is. 

Január 30, kedd

Valahol legbelül tudtam, hogy nem fog olyan simán menni az ide vezető utam. Nekem valahogy sosem szoktak úgy sikerülni a dolgok, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Próbáltam nem bevonzani és csak pozitívan gondolni rá, vagy inkább nem is gondolni rá. Hát nem jött össze a tervem, mert szinte semmi nem úgy alakult, ahogy annak alakulnia kellett volna. Az egész ott kezdődött, hogy a gépem 40 perc késéssel indult, ekkor már sejtettem, hogy a buszt le fogom késni, amire át kell szállnom Madridban, de reménykedtem, hogy azért elérem (teljesen ugyan az az érzés volt, amit a MÁV-val történő utazásimnál érzek: reménykedek, hogy behozza a késést, de aztán csak egyre több lesz...). Végre elindultunk, de jött a következő meglepetés: olyan rosszul éreztem magamat a felszállásnál, hogy utána az végig kihatot az útra és a leszállásra is. Aki ismer tudja, hogy már többször repültem és sose voltam még rosszul, de most valamiért mégis. Madridban a csomagom szerencsére hamar kijött, így azzal nem volt probléma, viszont a buszmegállót az istenért se sikerült megtalálnom, pedig ebben is jó szoktam lenni. Na nem baj, kerestem egy információs pultot, hogy megkérdezzem merre találom. Elmondta, aztán hozzá tette, de ha nem vettem meg a buszjegyet, akkor felejtsem el, mert mindig tele van. Jó, mint az őrült elindultam amerre mondta, de nem találtam. Megkérdeztem egy másik információs pultot, (hogy nehogy bénának nézzenek...) ahol tök mást mondtak mint az előző. Oké, oda is elgurultam a 32 kilós böröndjeimmel, a téli kabátommal (Madridban 17 fok volt éppen), ami már majdnem lefojt rólam és a hátizsákkal, de ott se találtam semmit. Mindenhol csak parkolót láttam és sehol egy buszmegállót. Aztán a messzi távolban észre vettem, hogy épp kanyarodik ki a körfolgalomba a buszom... Na asszem itt kezdődött el valami, de még nyugtatgattam magamat, hogy így van még 2 órám megtalálni. Közben elkezdtem a telefonomon jegyet venni, szóltam a lakás tulajdonosának, hogy később érkezem (ami még később fontos lesz), és tovább szerencsétlenkedtem a csomagjaimmal. Visszamentem a kiindulási pontra, megint kérdezősködtem, aztán megláttam a buszt a parkolóban. Odamentem és gondoltam akkor én itt várok 2 órát, amíg jön a sofőr és itt felkönyörgöm magamat. Majd jött egy férfi, aki tőlem kérdezte meg, hogy nem tudom-e hol van a salamancai buszmegálló. Itt kezdtem sejteni, hogy akkor lehet nem velem van a baj. Mondtam, hogy fogalmam sincs, nekem azt mondták itt a parkolóban, de nem látom. Ő is leült mellém várni. Aztán csatlakozott két mexikói lány, akik szintén ezt a híres buszmegállót keresték. Beszélgettünk, ettünk, vártunk. És láss csodát, végül mindenki ott kezdett el gyülekezni és kiderült, hogy a buszmegálló az maga a parkoló volt! :D A busz szuper fancy volt, tablettel az üléseken, amiken lehetett filmet nézni, zenét hallgatni, játszani. Nagyon kényelmes volt az egész út, a táj gyönyörködésében el is aludtam. Tudtam, hogy fél 8 körül kell megérkeznünk, de azt is láttam, hogy Salamanca még a közelben sincs. Igen... a busz is késett fél órát. Nem baj, végül megérkeztünk és elindultam gyalog (persze otthon már google rétképen végig jártam az útat), mert a lakás csak 10 percre van. Aha... hát ez sem jött össze, mert Salamanca egy dimbes-dombos város, így a két bőröndömmel elég nehezen haladtam felfele a lejtőnek. Ezt is valahogy végig csináltam a sok macskakő ellenére is. Majd jött az este fénypontja. Először rossz házba mentem be, aztán a jó házban meg senki sem nyitott ajtót. Írogattam és hívogattam a tulajdonost, hogy itt vagyok, de nem értem utol. Itt már kezdem meglehetősen bepánikolni. Riasztottam a családot, akik már hotelt kerestek a legrosszabb esetre. Aztán egyszer csak hív a tulajdonos, hogy ő azt hitte csak holnap jövök... Miközben egész nap irogattam neki, hogy mit mikor késtem le és ezáltal mikorra tolódik az érkezésem. Semmi gond a testvére mindjárt itt lesz. Természetesen a testvérét sem lehetett utolérni. Kész kálvária volt, de aztán megoldódott. Bejutottam. Akadt egy-két probléma a házban is, de azok már mind megoldóttak szerencsére. A szobám még nagyon üres és kopár, de majd szépen belakom és szép lesz. Négy és félév koli után ebben már van tapasztalatom. 

Január 31. és február 1.

Elkezdtem felfedezni a várost. Talán ezt jobb, ha képekben mutatom: 

Az egész belváros hangulata ilyen

 A híres Casa de las Conchas, ami a falán lévő kagylókról kapta a nevét és a Clerecía, ami régen jezsuita kolléigum volt, ma pedig a Salamancai Pápai Egyetemnek (lehet nem így kell lefordítani, de értitek) ad helyet

A Filológia Kar épülete, ahova járni fogok

...és a Filológia Karral szemben a hihetetlenül hatalmas salamancai székesegyház (erről majd írok később, mert érdekes történetek vannak róla)

Calisto és Melibea kertje, akik a spanyolok Rómeo és Júliájából, a Celestinaból, lehetnek ismerősek

A főtér a városházával